Get Adobe Flash player
Komlósi Oktatási Stúdió, a mindig megújuló médiaiskola
Tanáraink 1990 –

Suba Kata vallomása a régi időkről...

KOS-1-esek egymás között:
Fajkusz Mária
Suba Katával nosztalgiázik

FajkuszMaria2010. december 26. vasárnap, 15:51

Írta: drinfo.hu / Fajkusz Lory

Húsz éves emlék. Az a bizonyos Telesport-csapat legendás volt. Nagy húzónevekkel. Profikkal, akik a világ minden táját, sportlétesítményét bejárták. Knézy, Vitray, Vitár, Palik, Héder, Dávid, Kaplár F. és a többiek... Ugye, még emlékeznek rájuk? Népszerűségük meghaladta a mai stand up comedysekét, s humoruk nekik is jócskán akadt.

Valódi minőséget produkáltak sportversenyről sportversenyre, nevettetve anélkül, hogy bárkit a bélműködésükkel traktáltak volna. Aztán valamelyikük gondolt egy nagyot, és megalapította saját, róla elnevezett tanodáját, amit ma csak úgy hívunk: KOS. Komlósi Gábor riporter a tenyerén hordta első növendékeit, majd meglépte azt, amit előtte senki: fiókáit beültette a Nagy Nevek közé, hadd edződjenek.

VOLT EGYSZER EGY
MÓKUS ŐRS... 

SubaKataMuhelyvezeto2011Suba Kata,
az MTV
vezető sport-
szerkesztője

Köztük edződött Suba Kata, az akkor még szintén kezdő Hajdú B. Istvántól picit jobbra, Faragó Richárdtól meg balra. Vagy fordítva, mikor hol ült, esetleg aludt a fáradtságtól.

Az első emlékem róla az, hogy óvatosan visszateszem rá az alvás közben lelógó karját. Mindeközben a régi tévé épület félemeletén vagyunk, s az óra majdnem éjfélt mutat. Katus két napja szinte ki sem ment a „Házból”. Igaz, én sem... Ma már más az épület. Csak Kata ugyanaz. Halk, kedves, szerény. Régen persze vihogósabb, nagyszájúbb volt. Most napjaink köztévéjének vezetőszerkesztője a sportosztályon. Mellette tanít egykori fészkében, a KOS-ban, puha ronggyal pedig olyan elismerésekről töröl port, mint az Év TS-embere, az MTV csoportos Nívódíja, a Magyar Rádió-Nívódíja, a MOB Média- Nívódíja és a Kovácsi László Média-díj.

   Katus, tudjuk már meg, hogy itt volt Bruce Willis a Forma1-en vagy erre se járt az az isten?!
– Nem, nem volt itt, de mi közöm van nekem a Forma1-hez?

   Csak gondoltam, hogy te, mint sportszerkesztő többet tudsz...
– Te, a legnagyobb büntetés nekem épp a Forma-1! Igaz, a rallyt megszerettem, de a Forma1 továbbra sem az én világom. Tehát azt, hogy Bruce Willis  landolt-e nálunk, neked kellene tudnod, te rajongod...

   Rendben. Szerintem valahol érthető, hogy ilyesmiről kérdezlek, hiszen a sport világához pici korod óta kötődsz.
– Persze, mint minden gyerek. Engem az ikertesómmal akkor úszni írattak be, amiben semmi extra dolog nincs. Ő tehetségesnek bizonyult, hiszen a vízfekvése, mint Egérkéjé (Egerszegi Krisztináé – a szerk.), én viszont mindig kályhacsőként merültem el. Ha véletlenül 50 métert tempóztam, rögtön lila szájjal lógtam át a meleg vizes medencébe! Így kezdődött.

   A pingponggal folytatódott…
– Az klassz volt. Először csak tolltartóval „forgóztam” a tanári asztal körül. Később elindultunk a Diák Olimpián, ahol harmadik lettem! Bár a magam nyolc-kilenc évével túlkorosnak számítottam, mégis szólt a BSE egyik edzője, hogy próbáljuk meg, ha van kedvem. Így aztán a versenyszerű úszás abbamaradt, bejött helyette a pingpong. Egy idő után arra jártunk.

   Szóval először te követted a tesód az uszodába, majd ő téged a pingpongasztalhoz...
– Körülbelül...

   Jól teltek azok az általános iskolai évek?
– Igen, az egész olyan kerek és teljes volt. A szüleim egyetemi tanárként nagyon figyeltek arra, hogy minket az életkornak megfelelő élmények érjenek. Én pedig mindenben benne is voltam, legyen szó sportról vagy tanulmányi versenyről. Akadt barátnőm, de azért nagyrészt fiúkkal játszottam, velük fedeztem fel a bunkereket, mert akkoriban itt a budai  vár aljában, ahol laktunk, épp feltúrták a környéket. Időnként persze irigyeltem a bátyámat, aki nyilván jobban elmehetett már otthonról, viszont tényleg szépen telt a gyerekkorom, a pingponggal kiegészítve valóban teljes, kerek életet éltem. Rendesek voltunk.

   Majd jött a gimi...
– Igen, jött a gimi. Az Eötvösbe két ok miatt jelentkeztem. Az egyik az volt, hogy utazhattam. Végre önállóan metróztam, buszoztam, ami szabadságérzést adott. A másik pedig, hogy magasabb óraszámban tanulhattam a német nyelvet. Ma úgy gondolom, hogy ebből a szempontból inkább a Radnótiba kellett volna mennem, mivel kifogtam egy olyan tanárt, akinél bárhogy tanultam, kettesnél jobb jegyet nem kaphattam! Utólag érdekes visszagondolni, miképp bírtam ki. Nem voltam rossz tanuló, de ő már az első órán kijelentette, hogy az élsport és az Eötvös nem fér össze, tehát aki a sportot választja, az itt nem fog érettségizni. Na, hatan rögtön abbahagyták a sportot. Természetesen nem voltam köztük, mégis leérettségiztem. Bár kétségtelen, hogy a tanári szemlélet miatt úgy is álltam a sulihoz.  Magyarán ami érdekelt, azt tanultam, ami nem, azt hanyagoltam. Csak később, az érettségi tájékán derült ki, hogy kissé túl sok hiányzást igazoltam – magamnak. Viszont legalább megoldottam a problémát.

   Lám, mit tesz egy rossz vagy jó tanár... Ezekből az időkből hozod a frenetikus humorodat?
– Te honnan veszel ilyeneket, hát nekem nincs humorom! Humora Hajdú B. Pistinek, Egri Viktornak meg Borbély Zolinak van...

SubaKataFoci1991   Jaj, ne mondd már, a TS húsz évvel ezelőtti könyvében végigröhögtem az írásodat! A könyv alcíme az volt, hogy „Amit a tévében nem mondhattunk el”. Na, te – tündéri bájjal – valóban olyasmiket írtál le, amit csak belső emberek tudhattak. Mondjuk azt, hogy egyik kollégád legújabb beruházása egy kecske. Pár lappal odébb pedig arról anekdotáztál, hogy Vitray Tamás hatvanadik szülinapjára hogyan loptatok éjjel Hatvan-táblát a helyszínről...
– Jó, az írás műfaja azért más. Ott van idő átgondolni a dolgokat. Viszont úgy emlékszem, hogy pont miattam nem tudták időben nyomdába adni a könyvet, mert hónapokat csúsztam a leadással, annyit küzdöttem vele. Azzal is úgy voltam, hogy jézusom, most mit írjak? Alig egy éve tartoztam a TS csapatába, meg se melegedtem ott, tehát a bírálat szóba sem jöhetett. Sokat agyaltam azon, hogy mi az, ami külső szemmel érdekes lehet, aztán végül lett belőle az, amit olvastál. Igaz, bennem volt még a megilletődöttség, hogy „jé, ott a Vitray, jé, ott a Knézy!” – szóval olyanok, akiket addig csak a képernyőn láttam. Most viszont egy szerkesztőségben ültem velük azt figyelve, hogy vajon hozzám szólnak-e valaha?

   Hamar kiderült, hogy hozzád szólnak. Erre Vitrayt kapásból letegezted, emlékszem, az egész szerkesztőség rémülten kapott az agyához...
– Te, a tegezést maga Tamás engedte meg! Ugyan az első, spontán eset után nem mertem folytatni, de ő egy idő után rákérdezett a dologra: – „Mondd, Katus, mi most magázódunk, vagy tegeződünk?” Én persze pirultam, és a továbbiakban inkább valamilyen köztes állapotot választottam. Egyébként a „Nagyok” – dicséretükre legyen mondva –, azonnal elismertek, ha valami igényes munkát tettél le az asztalra. Amint bizonyítottál, rendes lett veled mindenki. Onnantól már biztattak, segítettek, vittek magukkal. Csak azt ki kellett érdemelni! Alázattal, szorgalommal ott kellett lenni, tanulni, dolgozni. Abban a bizonyos első KOS- csapatban sorra morzsolódtak le az emberek, mert nem bírták a strapát. Viszont mi hatan – akik kiválasztódtunk –, mai napig ott vagyunk a szakma „krémjében”. Remélem, ez nem nagyképűség a számból...

    Nem... Név szerint ki az a hat „versenyző”?
– Kiss Kinga, Hajdú B. Pisti, Faragó Ricsi, Várhegyi Feri, Borbély Zoli és én. Zoli később a Fővárosi Ügyészség szóvivője lett, Kinga nemzetközi jogokat intéz a Sport Tv-nél, de előtte úgy hat-hét évig nagyon klassz interjúkat, riportokat készített, sőt, műsort is kiválóan vezetett. Ő volt a lándzsás lány. Hajdú B.-ről, Faragó Ricsiről, és Várhegyi Feriről pedig aligha kell beszélnem.

   Ez utóbbi három valóban ismert név. Hőskorról beszélünk, hiszen nem csak ti indultatok akkor, hanem maga a Komlósi Gábor Stúdió – röviden KOS – is, tehát a tanoda, ahol titeket képeztek.
–    Így van! Bennem előtte fel sem merült az, hogy valaha tévézni fogok, nem ismertem ezt a szakmát, legfeljebb csak irigyeltem. A főiskolán eredetileg magyar szakot végeztem, majd pingpong edzőként dolgoztam. Akkor került a kezembe egy újság, amiben a suli hirdetése állt. Épp zajlott a Budapest bajnokság, akadt köztük pár óra szünet, tehát a selejtező és a főtábla közt átugrottam felvételizni. Te, annyian jöttünk össze, hogy két emeletig állt a sor. Már délután kettőkor csak este nyolcra volt szabad hely, addig simán lement a főtábla a Marcibányin. Utána megint visszasétáltam a Jászaira, s ha jól emlékszem, a Lapajhoz (Dávid Sándorhoz) kerültem.

    Ja, ahhoz, akiről később leírtad – a már említett TS-könyvben –, hogy legújabb beruházása egy kecske. Ha ezt előre tudta volna!
– Á, mindig nagyon rendes volt velem a szerkesztőségben is. Megemlíteném még Komlósi Gábor akkori barátnőjét, Mónikát, aki mindenben segített minket. Fantasztikus élményeink vannak a KOS kezdeti időszakából. Barátokat szereztünk, bepillantást nyertünk a sportújságírás alapjaiba, helyszíneken interjúvolhattunk olyanokat, akiket addig szintén csak képernyőn láttunk, végül megtanultunk vágni, forgatni. Persze nálunk, kezdőknél az egyórás vágóidő igazából 24 órásra sikerült, miközben titkon az ablakon másztunk ki-be, hiszen kezdtük hatkor, éjfélkor viszont még csak pár perc adásba rakható anyagnál tartottunk! Tudod, az egyik lánynak inkább a vágó srác tetszett, mint maga a meló, ezért mi állandóan azon voltunk, hogy összehozzuk őket. Emiatt általában alig haladtunk a vágással, viszont elmondhatom, hogy a „kerítőnős” munkánk Kingával zseniálisra sikerült! Sajnos, a dolog mégsem jött össze...

   Titeket – az első, végzett hallgatókat – Mókus őrsnek hívtak, és Komlósi Gábor különlegesen szeretette az első „csibéit”.
– Különlegesen? Nem hinném, hiszen már az 50-edik évfolyamnál tart és nyilván mindenhol vannak tehetségek. Maradjunk inkább annyiban, hogy mi voltunk az elsők és persze ez az egész az ő életében is új dolognak számított. Így nyilván sok pluszt kaptunk tőle, hiszen kísérleti alanyok lettünk. Ráadásul az alaptudásunk valószínűleg jóval nagyobb volt, mint a mostani kezdőké. Elég sokan tartoznak a szakma elitjébe olyanok, akik nem jártak média iskolába, de tény, hogy az „Aranygeneráció” után a legtöbb jól képzett sportriportert máig Komlósi Gábor iskolája adja. 
Nagyon szeretem az Eurosportnál dolgozó Szabó Gábor közvetítéseit, Gyulai István fiait, Egri Viktort vagy a Somos tesókat, viszont figyelemre méltó Szántó Dávid, Méhes Gábor (Zümike), Szujó Zoli vagy Matuz Krisztián is. Az pedig, hogy ezek az emberek – függetlenül a képzési helytől – végül igazi sportriporterekké váltak, már a TeleSport érdeme. Mindenki ebben a szerkesztőségben tanulta meg a szakma alapjait. Nekünk hatunknak nagy mázlink volt, mert a legnagyobbaktól leshettünk el mindent, emellett olyan szerkesztőcsapat állt mögöttük – Szalay Pista, Havas Juci, Bartal Erzsi, Fliszár P. –, hogy csak lestünk. Azért gondolj bele ezekbe a nevekbe: Vitray, Gyulai, Knézy, Palik, Héder, Dávid Lapaj, Gundel Takács Gábor... Na, mi közülük indulhattunk! Ez a maiaknak sajnos már nem adatik meg, nekik – jobb híján – mi magunk vagyunk a „Nagyok”. Ja, egyébként  szerintem Héder Barna az egyik legzseniálisabb sportriporter volt és maradhatott volna, ha nem vált rádiózásra a 90-es évek közepe felé. Ő tényleg zseni! Szóval velünk még élőben ott ültek az „Arany nevek”. Húsz év telt el...

   Nosztalgikus húsz év...
– Ma már csak emlék. Bután hangzik, de visszasírjuk a hangulatát, az atmoszféráját, a közösségét. Halála előtt az idősebb Knézyvel például kimondottan „jóban lettem”. A kis konfliktusok ellenére igazi csapatot, közösséget alkottunk és a „Nagyok” bizony értékelték, hogy a szabadidőnkben folyton köröttük lebzseltünk.

   Az első saját szerkesztésed Mattyasovszky Brigivel adtad elő.
– Tényleg?! Mesélj, mert erre már nem emlékszem...

   Én a veletek szemközti asztalnál ültem, és sosem fogom elfelejteni azt a töprengő hajvakarást, amit akkor előadtatok. Az adástükrön tököltetek. Hogy az olvasó értse, az adástükör nagyjából az aktuális műsor tartalomjegyzéke tőmondatokban, időegységre lebontva...
– Az elsőre tényleg nem emlékszem. Arra viszont igen, hogy tanulóként melyikünk kire lett bízva. Én Palik Lacira.  Akkoriban indult a hajnali Telesport is, amire a mi Mókus Őrsünk maradt éjjelre, előkészíteni az adást. Majd hajnali ötkor vártuk, vártuk a kiírt műsorvezetőt a kész anyaggal. Hát, Kopeczky Lajos általában elaludt, én pedig – kezdőkként – gyakorolhattam az ébresztést Palik Lacinál, mert őt kellett riasztani, ha valaki nem talált be reggel időre. Jaj, Lacival akadt összecsapásunk! Rögtön az első „hajnalig maradásomnál”. Történt, hogy hatkor levezetett egy adást, méghozzá nyitott ablaknál, amin át természetesen behallatszott a szemeteskocsi. Na, utána kaptam tőle akkora üvöltést, hogy miért nem voltam képes becsukni azt a rohadt ablakot?! Hú, hát én végiggályáztam neki az egész éjjelt, a fene vágyott hajnali üvöltözésre. Írtam is Kovácsi Lacinak, hogy kész, feladom, nem hiszem, hogy ez az egész nekem való volna. Azt válaszolta, hogy ez a szakma nem kisasszonysport, ezért vagy elkezdek harcolni magamért vagy tényleg jobb, ha feladom és elmegyek. Válasszak...

   Megharcoltál, maradtál. Közben elhangzott Kovácsi Laci neve, aki sajnos már a temetőben nyugszik.  Ő volt annak a híres Telesport-szerkesztőségnek az egyik motorja, lelke. Később megkaptad a róla elnevezett díjat...
–    Igen... mondtam a feleségének, hogy bár ne kaptam volna, mert akkor Laci még élne, és nem lenne róla díj elnevezve. Nyilván én is akkor kezdtem el érezni a hiányát, mikor már nem volt köztünk. Előtte természetesnek vettem a vitáinkat, a segítségét. Vele szintén akadt komolyabb nézeteltérésem. Akkoriban ő volt Vitray Tamás helyettese, és valami kötelező anyagra azt feleltem neki, hogy márpedig én ezt a dolgot nem teszem be az adásba! Na, mindjárt ajtót csapva kihívott a fénymásolóba, ahol akkorát üvöltött velem... Végül beláttam, hogy igaza van. Azért azt elmondanám, hogy én nagyon megérem a pénzem. Tudod, mikor érzem „borulni a bilit”, hirtelen teljesen lenyugszom, majd totál higgadtan, tudatosan odaszúrok a másiknak valamit, hadd robbanjon! Lacival szintén ezt csináltam. Nagyon „pokróc” tudok lenni, igaz később megbánom, elnézést kérek. Mára talán finomodtam, de alapvetően türelmetlen vagyok. Olykor még otthon is kikiáltanak „antiszocinak”, aki nem törődik másokkal. Mondjuk, ez a vád rám így nem igaz, viszont tény, hogy nem vagyok könnyű eset.

   Hmm... Kötődik még a KOS és a ti indulásotokon túl valami „elsőség” az akkori csapathoz, nevezetesen a TS-karácsony.
– Igen, utána a többi, ilyen típusú jótékonysági gyűjtés már minket másolt. Sajnos, a TS-karácsony többféle okból régen megszűnt. Mi, kezdők ebbe csak belecsöppentünk, valójában Komlósi Gábor szívügye volt az egész. Persze akadt bakink ott is, mondjuk örömmel vittünk valakinek színes tévét, bár előtte kapott már hármat, amiről persze nem tudtunk. Egyszerűen nem jártunk utána, hogy van-e még szüksége ilyesmire. A TS-karácsonyt követte aztán a Mikulás-gyár. Tehát az egésszel valóban sikerült elkezdenünk valamit...

   Sajnos, mindez már a múlt. Ma hogyan telik egy napod?
– Nos, úgy, mint bárki másnak. Napközben szerkesztőként, riporterként dolgozom, amire épp beosztanak. Ha nem kell korán kelni, akkor szeretem a lusták táborát gyarapítani esetleg sportra, angolra kihasználni a szabad időmet vagy találkozni rég látott ismerősökkel. Olykor jó kötetlenül, céltalanul sétálni a városban, kávézni, szóval igazából semmi extra nincs velem. Magánemberként zárkózott vagyok, nehezen nyitok, de azt hiszem, elég sokan szeretik a kis idióta, „öcsis” fejemet, bár én ezt nem mindig értékelem. Szeretek hallgatni másokat, és míg munkában harsányabban, keményebben viselkedek, addig a magánéletben közel sem akkora a szám. Ott érzékenyebb, bánthatóbb csendesebb a lelkem...

   Hiányzik a Férfi, a Társ?
– Nem tudom... Igazság szerint mindig bennem volt az a tudat, hogy nekem sosem lesz saját családom. Szerintem hiányzik a Társ, csak nem tudom milyen... Voltak szerelmek, pofára esések, szép találkozások. De az igazán hosszú távú kapcsolat eddig kimaradt az életemből. Eredetileg három „töpörtyűt” szerettem volna, most pedig már az „egy” sem valószínű. Fura ez az egész. Nagyon tisztán emlékszem arra az esetre, mikor nyolcadikos koromban a jövőnkről beszélgetünk a barátnőimmel. Sütött ránk a nap. Arról folyt a szó, hogy vajon húsz év múlva mi lesz velünk? Mindenki lelkesen ecsetelte, hogy egy cukrászdában ülünk majd, fényképeket nézegetve egymás gyerekeiről. Sőt, végre sminkelhetjük magunkat, befestjük a hajunkat, szóval mentek a szokásos, kislányos dumák. Aztán amikor én kerültem sorra, élesen belém villant a biztos tudat, hogy nekem nem lesz se férjem, se gyerekem! Nem azért mert nem akarom, hanem mert valahogy engem kell megtalálnia annak a bizonyos férfinak, és hiába lesz meg a találkozás, az érzés, végül elválnak az útjaink. Ez mindig így is történt. Viszont hozzátenném, hogy az eddig beteljesült kapcsolataim mindegyike kimondottan szép és sikeres volt. Emlékezetes. Fontosak voltak nekem. Fontos voltam Nekik. Azt hiszem, azt remélem...

Fajkusz Lory

 

KOS Plusz

 Mennyire lehet alapos, elmélyült tudást szerezni kétszer négy hónap alatt?

A KOS soha nem is állította, hogy teljes körű, mindenre elegendő ismereteket nyújt.

Azt viszont igen, hogy mindennel megismertet, kedvet csinál, felkelti az érdeklődést. Mint egy múzeumi tárlatvezetés profi útikalauzokkal. Mintha a Louvre összes termén átrohannánk egy nap alatt. Mindent látunk, hallunk, tájékozódunk. Ismereteink nem mindenre kiterjedőek, de azt pontosan tudni fogjuk, hogy hol lehet utánanézni, hozzáolvasni, hogyan mélyülhetünk el benne, és ami a legfontosabb: kit kérdezhetünk meg, ha elakadunk valamiben.

Igen, a KOS egyik erénye a kapcsolatok építése. Akár a sztártanárokkal, akár azokkal, akik egykor ugyanide jártak és már alapemberei egy-egy szerkesztőségnek. Van belőlük néhány…

PRE - KOS
Keresés