Get Adobe Flash player
Komlósi Oktatási Stúdió, a mindig megújuló médiaiskola
Tanáraink 1990 –

Jenei Brigitta (KOS-41.) goodbye blogja (2011)

Bye, bye, bye (csak Nsync nélkül)

AJeneiBrigi-kos41-prekosmikor hajnali kettőkor sem akarsz lefeküdni, mert ha leteszed a fejed elalszol, akkor pedig hamarabb eljön a reggel, a goodbye, vagyis a fájdalmas és napokig gyötrő hiány érzése. Azt már nem! Vagy mégis…

Előfordul, hogy az elszántság és a kitartás kettőse nem számít semmit, főleg ha az álomszomj kapargatja órák óta a torkodat. Így akarva, akaratlanul bezuhantam az ágyba (vakon kóvályogva a sötétségben, egyszer belerúgva az ágy sarkába, majd keményen oldalba böktem a ventillátort csak, hogy fájjon neki). Szemek behunyva, hirtelen sötétség, öt perc, reggel. Kelni kell. Készülődni, ruhát találni, vizet arcba locsolni és indulni.

Szinte már űrlényszerű mozgást imitálva, lassan, sok irányban lebegő végtagokkal vonszoltam magam az iskola felé. Skizofrén állapot: előbb beérni és látni őket vagy később beérni így késleltetve a búcsú pillanatát. Nehéz kérdés. Mégis, a gyorsaság állhatott fel a dobogó legfelső fokára. Keserédesen ugyan, de amikor beléptem és kis csoportosan megindultunk a Haférba rám tört az egy év, meg az egy hét és ők és mi és tyűha! De szeretem őket! Balra tőlem a Vörös, mindenki anyukája. Jobbra Rokkantka, aki öblös kacajokkal szakította meg a monológokat. Kicsit messzebb Parmezán, a Cicafiú, a mosoly királyfi. Judit, indián nevén Hosszú hajú Kori. Majd a kockás ingű, nem nyúl, aki Hege és Gábor is, meg persze perverzióit nem érheti sértés. Anita a csupaszív, a visszafogott beszóló, majd a Rettegés Foka, Ádám aki Gyula, Szexi Justin s bezárult a kör.

Szaporán zúgtak a nevek: Viktor és Marci, Ron, Panna, Ági, Álmos, Sandler, Zita és még tovább. Vonalak és tervrajzok a lapon, közben kólák repültek az asztalra és pár kávé, ami jeges (nem kalmár). Majd bomlás, nem testi csak szétszéledős. Ki-ki a maga csoportja irányába. Rendíthetetlenül. Az utolsó nap, végső lendületével.

KolozsiIlditanit02-prekos2011Ezután hidegzuhanyként zúdult a nyakamba a felelősség: legyünk felnőttek, önállóak, erősek és dobjuk össze azt a nemsport híradót, lehetőleg mentális zavarok és testi izzadságok nélkül. Mint az élet nagy sors kereke: lemegy az adás, te többnyire kulturáltan jelentkezel, hogy Brigi észrevegyen (kivéve Music Patrik, aki majd kiesve a hátsó sor, utolsó székéből ugrál ki a kosok mögül) és rád osztja a másodperceidet. Gyors tájékoztató, és fegyelem nélkül szétrepültek a madárkák, rám (és csodás Anita- Noémi kettősre) maradt a körmölés, feladat felfogás, rendszer megértés, majd az eltűntek felkutatása (fájó izomcsoportok árán). Végül csak libasorba tereltük őket, megteremtve az átlátható média helyzetet. Első csoport be, majd ki, és Gáborral megint be. Majd második népdalos csoport be és ki. És jöhetett a várva félt értékelő félóra.

Kiderült, mindenki egy óriási tehetség gödörbe hullott az elmúlt pár napban, amiből nincs kiút. Ott vannak. Nagyon! De kettő még jobban ott van: elindult a videó és megjelent Marci (a kosok sikítottak), aki a műsorvezetői akarattal magához ragadta a szót, hogy békebeli szavakat és köszönetet szavaljon. Közben már a következő kiemelkedőre gondoltunk. „Could you be a teenage idol, could you be a movie star? When I turn on my tv would you smile at me?” And the KOS goes to Viktor (a szerény szőkés mosolyú tehetség), aki elhinni is alig akarta a breaking news-t. Ezzel vége szakadt az ünnepélynek, a fények is erősen a retinába hatoltak, következhetett a hét méltó lezárásaként Hajdú B. István.

S a rettegett, lassú, rejtett könnyes búcsú az útjára indult, vége lett. Hiányzik. Nagyon.

Keresés